Manchester United

Hello! Ez az oldal azert keszult hogy kifejezhesd rajongasod a Manchester United fele.


Történelem




A Newton Heathi székhelyű cég vasutasai 1878-ban futballcsapatot alapítottak. Nem bíbelődtek a névválasztással: Newton Heath (LYR) néven indultak el a halhatatlanság felé vezető úton. Ez utóbbiról persze fogalmuk sem volt, honnan is tudhatták volna, hogy 120 év múlva a világ leggazdagabb és legeredményesebb alakulataként létezik majd a klub. A fenti kitételből kiderült: ezen alakulatból nőtt ki a Manchester United!

Az 1885-ben profivá alakult együttes már másodszor próbálkozott meg a liga tagjai közé jutni. Sikertelenül... A gárda ? amelynek akkoriban rengeteg walesi tagja volt, 1888-ban például a klub játékosai közül hatan is a pályára léptek a Skócia elleni válogatottban - még csak az Alliance Ligában szerepelt. Ez utóbbi lett 1892-ben en bloc az új második liga, immár a Football League keretein belül. Így lett ott tag a nevéből LYR rövidítést elvesztő klub is. A Newton Heath 1892 őszén már az élvonalban startolt, s lett utolsó. Ám legfontosabb mérkőzéseit már akkor is több mint háromezer néző előtt játszotta!

A kiesést követő tíz éven át a második ligában vegetált az együttes. Még a színváltás (arany-zöldről fehér-fekete) sem hozta meg a szerencséjét. A klub pénzügyi helyzete is egyre reménytelenebbé vált, ezért egy négynapos ünnepség keretén belül gyűjtésbe kezdtek az egyesület tagjai. Ezer fontra lett volna szükség, melyből futotta volna pályára és az adósságok kiegyenlítésére... A csapatkapitány, Harry Stafford bernáthegyijének a nyakába kötötték a perselyt. A kutya annyira megtetszett a helyi sörgyárosnak, John Daveisnek, hogy azonnal megvette.

De nem csak az ebet, hanem magát a klubot is, miután háromezer fontot invesztált az újjászülető egyesületbe. Az új klub a Manchester United nevet s a később legendássá lett piros és fehér színeket kapta. Davies azonnal új játékosokat vásárolt, akik közül a legértékesebb vétel a kapus, John Sutcliff megszerzése volt. A nevezett úr éppen eltiltását töltötte, profivád miatt.

A Manchester United lassan élni kezdte az angol futballklubok mindennapjait, s egyre szebb napokról álmodott. Különösen azután, hogy az első évtizedek Matt Busbyja, Ernest Mangall a színre lépett. Fejébe vette, hogy sztárklubot csinál az Unitedből! Az érdeklődés mindenesetre bizonyosnak tűnt. A Bristol City elleni második ligás meccset 40000 néző látta 1903-ban. A csapat 1906-ban visszatért az elitbe, s ezzel kezdetét vette a Busby-éra előtti legsikeresebb periódus.

E korszakban már ? az utókor számára legendává nemesült ? sztárok játszottak a csapatban, mint Billy Meredith, aki 25 éven keresztül szerepelt a walesi válogatottban, vagy Harold Halse, aki hat év alatt három különböző klubban is FA-kupa-döntőt játszhatott. Meredith 1906-ban érkezett a helyi rivális Citytől a MU-hoz, akkori világrekordot jelentő 500 fontért. Érdekes, hogy a kor egyik legjobb játékosa egy bundabotrányt követően váltott klubot... Fura szerzet volt, annyi szent. Feljegyezték róla, hogy szinte mindig fogpiszkáló lógott ki a szájából, úgy is futballozott, sőt állítólag úgy is aludt. Meredith vezérletével a United 1908-ban és 1911-ben bajnoki címet, 1909-ben FA-kupa-győzelmet szerzett. Különösen az FA-kupa elhódításának emlékét tartják azóta is nagy becsben a klubnál.

A Manchester United 1909. április 24-én a Bristol City ellen játszotta a története első szövetségi kupadöntőjét. Kis túlzással csak az eredmény miatt lehetnek büszkék az utódok a sikerre, hiszen maga a mérkőzés minden idők egyik legdurvább fináléjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Mit szépítsük, össze-vissza rugdosták egymást a játékosok. Ugyanakkor azt sem árt felidézni, hogy a londoni Crystal Palace pályáján több, mint hetvenezer néző látta a finálét. A meccs egyetlen gólját Alex ?Sandy? Turnbull lőtte a 22. percben, Harold Halse lécről lepattanó labdáját értékesítve. A sérült Turnbull egyébként csak az utolsó pillanatban, Charlia Roberts rábeszélésére vállalta a játékot. A csapatkapitány addig győzködte a csatárt, hogy ő lövi a győztes gólt, míg az elhitte. S úgy lett! (Turnbullnek rövid élet jutott e világban: 1917, május 3-án, az első világháború egy franciaországi csatájában a Manchester Regiment katonájaként hősi halált halt.)

Nemcsak a középcsatár kínlódott térdsérüléssel, a balhátvéd Hayes is hősiesen küzdött. Ő például törött bordával játszotta végig a mérkőzés nagyrészét. De a mezőny legjobbja Billy Meredith volt! Tőle indult szinte minden akció, jobbnál jobb labdákat küldött középre. Miközben bohócot csinált Cottle-ból, a City balhátvédéből.

Meredithnek egyébként óriási tekintélye volt a csapatban: egykori klubtársai, Bannister, Burgess vagy Turnbull éppen az ő kedvéért léptek át ? feketepénz fizetése miatt kitört botrányt követő eltiltásuk lejárta után - a Manchester Unitedbe. A walesi varázslót egyébként nemcsak klubtársak, de az egész angol futballtársadalom respektálta: Meredith volt az egyik úttörője a Player?s Union, vagyis a játékos-szakszervezt megalapításának, s egyik élharcosa lett annak, hogy a futballisták ne egyezzenek bele abba, hogy heti négy fontban maximálják a fizetésüket.

Érdekes, hogy a szövetség (FA) nem nagyon lelkesedett a játékosok megmozdulásaiért, Charlei Roberts ? az első Man United játékos, aki átvehette a bajnoknak járó trófeát, majd az FA kupáját -, a szakszervezet elnöke például mindössze háromszor játszott a válogatottban. A rossz nyelvek szerint azért, mert túl hevesen vitatkozott kollégái igazáért a hatalommal szemben. A játékosokon kívül még egy úriembernek volt felbecsülhetetlen érdeme a sikerekben: a klub titkárának, Ernest Mangnallnak. Szerepköre hasonlatos volt a későbbi menedzserékhez, de nem viselte ezt a titulust. Mangnall ifjú korában maga is futballozott, a Lancashire County gárdájának kapuját védve. Ám ettől még nem emelkedett nagy hírnévre. Később menedzserként dolgozott, 1903-ban a Burnleyt elhagyva került a Manchester Unitedhez. Roberts, Dick Duckworth és a kapus, Harry Moger megszerzésével fokozatosan erősítette a gárdát, amely 1904-ben és 1905-ben éppen hogy lemaradt a feljutásról a második vonalban. 1906-ban aztán ? második helyen végezve a Division Two-ban ? sikerült a terve: feljutott a MU az elitbe. Ám tudta, hogy ha az élvonalban is a legjobbak között akar szerepelni, akkor még további erősítésekre van szükség. Kapóra jött neki, hogy a kor egyik legerősebb csapatának számító Manchester City hét játékosát is eltiltották feketepénzek elfogadása miatt. Mangnall akcióba lépett, s addig győzködte Billy Meredithet, míg az igent mondott az átigazolásra. Ráadásul hozta magával Sandy Turnbullt, Herbert Burgesst és Jimmy Bannistert is. Köréjük építette Mangnall a klub első aranycsapatát, amelyhez fogható nem is volt egészen a Busby éráig.

Maga John H. Davies is elégedetten szemlélte csapata virulását, a sikerek hatására minden korábbinál nagyobb beruházás mellett döntött. Hatvanezer fontot invesztált a csapatba, felépíttetve az Old Traffordot. Ám nem csak az angolokat nyűgözte le a csapat játéka. Az olasz Vittorio Pozzo, a földkerekség egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya ? akkoriban egyszerű, kispénzű egyetemista volt a századforduló első évtizedét záró Angliában. Saját bevallása szerint nemcsak, hogy gyakorta csodálta a Meredith vezette Unitedet, hanem annak taktikai repertoárjából, technikai variációiból is átemelt saját, hajdani világverő csapatának készletébe!

Mangnall 1912-ben a Manchester City kedvéért elhagyta a városi vetélytársat, felmérve az első aranycsapat túljutott zenitjén. Igaza lett. A Manchester United 1913-ban még egyszer nekidurálta magát, a 4. helyen végzett az első ligában, de a második világháború kitöréséig többnyire az élvonal és a második liga között ingázott, s az elitben a 9. helynél előrébb egyszer sem végzett. Persze más korszak volt még az akkori futball, mások voltak ? minden tekintetben ? a léptékek. Például a játékosok vételi árát tekintve is. A különböző átigazolási díjakat például bizonyos Hughie McLenahan megszerzésére áldozta a Manchester United. Az 1927-ben a Stockport Countytól szerződtetett hátvédért pedig három csomag jégkrémet fizetett! Rentábilis befektetésnek bizonyult, hiszen ezt követően kilenc évig szolgálta a klubot.

Azért inkább kellemetlen emlékek maradtak meg ebből a korszakból: 1915-ben négy futballistát ? négy Liverpool játékossal együtt ? eltiltottak bundázás miatt, majd sorra jöttek a kudarcok: 1922-ben, 1931-ben, 1937-ben is kiesett a csapat az elitből, bár mindig visszakapaszkodott. A mélypontot az 1933/34-es szezon jelentette, amelyben a Man United közel került ahhoz, hogy a harmadik vonalba essen. Ha május 5-én nem győzi le idegenben a Millwallt, még egy osztályt zuhant volna. Tulajdonképpen reménytelen helyzetből kapaszkodott vissza a gárda: a bajnokságban az utolsó öt mérkőzését veretlenül végigjátszva maradt csak bent a gárda, éppen a Millwallt a mélybe taszítva. Nem túlzás, sorsfordító volt e találkozó, mert azt túlélve a United elindult felfelé az emelkedőm.

A következő idényben már az ötödik helyen végeztek, és 1936-ban pedig vissza is jutottak az élvonalba. Túl nagy volt az ugrás, a következőben megint kiestek, de már csak egy szezonra. Még a világháború előtti utolsó ligabajnokságra visszakerültek a Division One-ba.

Érdekes s talán tanulságos, hogy a század első évtizedének végén elért sikerekhez képest a kifejezetten kiábrándító bő két és fél évtizedben nem változott sűrűn a "főnök" személye.

Ernest Mangnall távozása után J. J. Bentley lett a klub főtitkára, majd 1914-ben John R. Robson lépett a parancsnoki hídra. Ő volt az első, aki a menedzser titulust használta ? egyébként Matt Busby színrelépéséig ő volt a legtöbb ideig a vezető. 1921 októberében betegsége miatt adta át a helyét John Chapmannek, ám a klubtól nem szakadt el, utóda segítője lett.

Chapman ? nem fűzi rokoni kapcsolat kortársához, az Arsenallal játékos-forradalmasító Herbert Chapmanhez, csak névrokona ? öt évig maradt a poszton, vele dombokat és mélységeket megjárt a csapat. 1922-ben, működése első évében kiesett a MU a második vonalba, ám 1925-ben visszajutott, s a következő évben az FA-kupa elődöntőjéig menetelt játékosaival. 1926 októberében a klub levelet kapott a szövetségtől, melyben az FA közölte, meg nem nevezett, tisztázatlan ügyek miatt felfüggeszti Chapmant működésében. Nem volt mit tenni... Fél évig Clarence Hilditch játékos-menedzserként dirigálta a csapatot. Egyébként meglehetősen ritkán állította be magát a csapatba. Ám a klub végleges megoldást keresett, ezért Herbert Bamlettnek kínált szerződést. Bamlett korábban sikeres játékvezető volt ? 1914-ben, 32 évesen dirigálhatta a kupadöntőt, ezzel bekerülve a rekordok könyvébe -, majd közepesen sikeres menedzseri karriert tudhatott magáénak. Az Unitednél sem szárnyalt túl magasan a csillaga, 1931-ben váltották le, miután egyetlen szezon alatt 115 gólt kapva kiesett a csapat az élvonalból.

Walter Crickmer követte a sorban ? mindössze egyetlen idény erejéig. Nem menedzserként ? e posztot akkoriban nem töltötték be -, hanem klubtitkárként. Az 1958-ban, müncheni katasztrófában elhunyt Crickmer az elsőszámú tehetségkutatóval, Louis Roccával dirigálta a csapatot az 1931/32-es idényben, majd átadta a feladatot a skót Scott Duncannek. A Dumbarton, a Rangers FC, a Newcastle ? majd az első világháború alatt egyetlen mérkőzésen a Manchester United ? játékosa 1932 augusztusa és 1937 novembere között dirigálta a csapatot. A menesztése előtti tavaszon felvitte a gárdát az élvonalba, de ott már nem tudott jó eredményeket produkálni.

Walter Crickmer lett újra a felelős a csapat irányításáért. A bajnoki eredmények feledhetőek, az 1926 óta a klubot szolgáló, széles látókörű futballtudor hosszú távlatokban gondolkodott. Ő kezdeményezte és dolgozta ki 1938-ban a klubnál az ifjúsági játékosokkal való foglalkozás rendszerét, amelyre alapozva Matt Busby a második világháború után Anglia legjobb klubjai közé emelte a Manchester Unitedet.

 

A második világháború utáni korszakot joggal nevezhetjük Busby-érának! Sir Matt Busby ? akkoriban persze még csak Matt Busby, egy skót bányász egyszeres válogatottságig jutott fiúsarja ? tulajdonképpen két városban élte le húszas éveit. Manchesterben és Liverpoolban. Az Alpine Villa, majd a Denny Hibernian belső csatára 1928 februárjában, három hónappal 19. születésnapja előtt írta alá első profi szerződését a Cityhez.

A már akkor is égszínkék mezt viselő klub soraiban, 1933-ban és 1934-ben élte meg pályafutása csúcspontját: előbb a veszteseknek, egy évvel később már a győzteseknek járó érmet vehette át a Wembleyben az FA-kupa döntője után. 1934-ben beválogatták a skót nemzeti együttesbe is. 1936-ban nyolcezer fontért szerződött a Liverpoolba, a vörösöknél már többnyire jobbfedezet volt. "Ökonomikus" ? emlékeztek rá kortársai. A háború kitöréséig 118 meccsen három gólt szerzett a Liverpool gárdájában, majd a nagy világégés alatt ? hasonlóan a legtöbb kitűnő futballistatársakhoz ? a legkülönbözőbb együttesekben játszott úgynevezett háborús kölcsönjátékosként, wartime questként. Megfordult a Chelseaben, a Middlesbroughban, a Readingben, a Brentfordban, a Bournemouth & Boscombe Athleticban és a Hiberniansban is. Egyetlen hivatalos mérkőzését megtoldva hét, úgy nevezett ? nem hivatalos ? háborús válogatott meccsen dirigálta csapatkapitányként a skót válogatottat. Fura időszak volt az, Busby például már 1945 februárjában a Manchester United szolgálatában állt, bár hivatalosan csak októberben nevezték ki. Akkor ő is lépett: bejelentette a visszavonulását az aktív futballtól. Busby égett a munkavágytól. A posztra lépve azonnal megkezdett egy igazi nagycsapat kialakítását. Attól a pillanattól kezdve csak a Manchester Unitednek élt. Pedig akkoriban nem volt könnyű egy életre beleszeretni egy klubba: közepes volt a játékosanyag, ráadásul német bombatámadások áldozatául esett az Old Traffordon lévő stadion. Menedzseri kinevezésekor még a hadsereg számvető őrmestere (company sergeant-major) volt, egyik ebbéli kötelezettségeként Olaszországba vitt játszani katonacsapatot.

Ott találkozott az éppen Itáliában állomásozó Jim Murphyvel, a West Bromwich Albion válogatott jobbfedezetével, aki ellen többször is játszott hajdanán. Busby állást ajánlott Murphynek, aki igent mondott. 1946-ban, Angliába visszatérve azonnal a MU alkalmazottja lett.

Matt Busby később így emlékezett a nála másfél évvel fiatalabb Murphy igenjére: "Első és talán legfontosabb igazolásom volt!" A kettős ligabajnokság újraindulására újjászervezte a Manchester United csapatát. Elsősorban a háború előtt is a klubban szereplő, a világháborúból visszatérő futballistákra számítottak. Stan Pearson, Charlie Mitten, Jack Rowley, Allenby Chilton és Johnny Carey köré építették a gárdát, de már a kezdet kezdetén kiemelték Walter Crickmer alapította Manchester United Junior Athletic Club legtehetségesebb növendékeit. Így került az első csapathoz John Aston, Johnny Moris és Joe Walton. Busby büszke volt játékosaira, arra, hogy a második helyen zárták az évet, de még fontosabbnak ítélte, hogy a kamaszokra épített tartalékcsapat megnyerte a középső ligát. Érezte, fényes jövő vár rájuk.

Busby menedzseri pályafutásának első hat évében az United egyszer sem szorult a negyedik helynél hátrébb a bajnoki táblázaton ? négyszer második, egyszer negyedik, majd 1952-ben bajnok lett, egyszer pedig megnyerte a kupát. Utóbbi lett a Man United első fontos sikere 1911-óta!

Menedzserként már a sorozat előtt esélyesnek ítélte a könnyelműsködésre hajlamos gárdáját, mondván, meg tudják nyerni a szövetség kupáját, ha csupa élvonalbeli ellenféllel kell szembenézniük akkor is. Jóslata tökéletesen bevált, pedig már az első meccsük 13. másodpercében kiesésre álltak. Az Aston Villa szinte a kezdőrúgásból gólt szerzett. Ennek ellenére a szünetben már 5-1-re a United vezetett, s ha a csapat fel is engedte a Villát 5-4-re, végül 6-4-re nyert. Nem járt jobban a birminghamieknél a Liverpool (3-0), a Charlton (2-0), a Preston North End (4-1), s a Derby County (3-1) sem.

A döntőben a kor egyik legjobb angol csapata, a Blackpool várta a Wembleyben közel százezer néző előtt a vörös ördögöket. A dátum sikert ígért az Unitednek: az elődök 39 évvel korábban ugyancsak április 24-én nyerték meg a kupát. Az a döntő a durváskodásról maradt emlékezetes, ez a Pazar játékról. Carey, Rowley és Pearson az egyik, Johnston, Mathews és Mortensen a másikon. Busby legényei 4-2-re nyerték meg a meccset, elsőrangú játékkal. A 70. percben még az ellenfél vezetett 2-1-re, ám a hajrában Rowley, Pearson és Anderson góljával megfordította az eredményt. Akkoriban már senki sem vitatta, hogy a Busby, Murphy kettős keze alatt a Manchester United Anglia egyik legjobb csapatává érett. Maga Busby is nagyon "kapós" lett, az 1945-ben heti 15 fontért leszerződő menedzsert 1949-ben heti 50 fontért csábította a Tottenham. Még nagyobb kísértést jelentett az olasz válogatott kispadja. Busby azonban a Manchester Unitednek szentelte az életét. Bántotta, hogy néhányan kiálltak mellőle a sorból (a kupagyőzelmet követő két évben Johnny Morris akkori brit csúcsot jelentő összegért szerződött a Derbyhez, majd Charlie Mitten hajózott el a kolumbiai kalózligába), de vigasztalta, hogy 1951-re okos politikáját követően a Manchester valamennyi adósságát letudta. Közben egyre több tehetséges srác bontogatta a szárnyait a három különböző korosztályos csapatot működtető MU Junior Athletic Clubban. Az időközben az Old Traffordra visszaköltözött gárda 1952-ben megszerezte a klub harmadik bajnoki címét.

Ez még a "régiek" sikere volt. Ám Busby egyre inkább érezte, változtatni kellene, a háború éveinek sztárjai lassan kiöregednek. Azt azonban ő maga sem gondolta, hogy a következő októberben a bajnoki címet védő csapata a Manchester City társaságában a tabella legalján szerénykedik majd. Busby szívfájdalom nélkül, a jövő érdekében nagytakarítást végzett az öltözőben. Az ificsapatból kiöregedő vagy még korban éppen ahhoz tartozó sztárjelöltjeit átvezényelte a profikhoz. Whitefoot, Pegg, Lewis, Doherty és Jackie Blanchflower tulajdonképpen akkor került be a csapatba, mint ahogy azokban a napokba megvásárolt Tommy Taylor is.

A Barnsley harmincezer fontot kért középcsatáráért ? Busby azonban úgy érezte, hogy a fiatal játékost nyomasztaná a magas összeg. Megadta nagyságrendileg a kért összeget, de csak 29999 fontot volt hajlandó elfogadni! Holott Taylor minden pénzt megért, abban a szezonban hét gólt lőtt tizenegy ligameccsén. A következő két évben a negyedik, illetve az ötödik helyen végzett a csapat. Busbyt ez kevésbé érdekelte, minthogy folyamatosan építette be a tinédzsereket vagy a húszon éppen csak túliakat a gárdába. Akkoriban a Manchester United talán Európa legfiatalabb csapata volt.

Az ötvenes évek közepén, pontosan 1952 és 1957 között ötször is megnyerte a szövetség ifjúsági kupáját, az FA Youth Cupot. Ezekben a csapatokban olyan később híres játékosok szerepeltek, mint Albert Scanlon, David Pegg, Billy Whelan, Mark Jones, Eddie Colman és Duncan Edwards. Na és persze Bobby Charton, aki 1954-ben, 1955-ben és 1956-ban is játszott a győztesek között.

Már akkor is nagy hagyománya és jelentősége volt annak, hogy a klub által felkért tehetségkutatók szinte az egész Egyesült Királyság minden pontján keresték a tehetségeket, s a legjobbakat igyekeztek az Old Traffordra csábítani.

A következő évtizedek legjobb játékosait is ilyen tehetségvadászok fedezték fel. Ennek a nagyszerű fiatal generációnak legjobb erői szerepeltek az 1956-os és az 1957-es bajnokcsapatban, az 1957-es Fa-kupa győztes csapatban. Európa egyik legjobb ifjúsági együtteséből, Európa egyik legjobb együttese lett. A Manchester United 1956-ban 11 pontos előnnyel nyerte meg a ligát, ekkora fölénnyel a 20. században egyetlen angol csapat sem tudott győzni. Ráadásul a leggyakoribb kezdő tizenegy átlagéletkora még a huszonkettőt sem érte el! Ez a diadal már a Busby-bébiké volt: mindössze két játékos, Roger Byren és Johnny Berry maradt hírmondónak a négy évvel korábbi győzők közül.

A Manchester 1956 őszén első angol csapatként rajtolt a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, s az első hazai mérkőzésén 10-0-ra verte a legalább 3 Európa klasszissal, Jurinoval, Nernabsszal, Hanonnal felálló belga Anderlechtet. A walesi Melvyn Griffith a kor egyik legprímább játékvezetője azt mondta, hogy "nem lehetne olyan brit csapatot találni, amelyik megállíthatná a Manchester Unitedet."

A kontinensen sem nagyon akadt. Az első BEK-sorozatban a MU az elődöntőig menetelt, s ott esett ki a Real Madrid ellen. A hazai fronton meg balszerencséjére nem duplázott 1957-ben. Az Aston Villa elleni kupadöntő 6. percében a Wembley százezer nézője döbbenten figyelte, hogy bár Ray Wood kivédte Peter McParland labdáját, a birminghami védő dúvadként rontott a kapusra, hogy megszerezze a labdát, ami után ütköztek. A vétlen hálóőr járt rosszabbul, eltört az arccsontja, hordágyon vitték le a pályáról. Mivel akkor még nem lehetett cserélni, mezőnyjátékos, Jackie Blanchflower állt a helyére. Később, amikor valamelyest összeszedte magát, beállt statisztálni a jobbszélre, hogy legalább ne legyen létszámhátrányban a csapata. McParlandnek ezzel szemben kutya baja sem lett, sőt a 65. és a 71. percben szerzett találataival kétgólos előnyhöz juttatta a klubját. Tommy Taylor ugyan a 83. percben szépített, de a MU már nem tudott egyenlíteni. Pedig a manchesteriek mindent megpróbáltak: Roger Byrne, a csapatkapitány kinézett Busbyra, a Főnök meg bólintott. Wood visszatámolygott a kapuba, Blanchfflower meg elfoglalta a helyét a középfedezet posztján. Duncan Edwards lett ismét a balhalf, a házi gólkirály Frank Whelan előrement a középcsatár mellé. Busby egyetlen szóval sem kritizálta Frank Coultas bírót, csak megemlítette, hogy ilyen esetekre engedélyezni kéne a cseréket. Ilyen ember volt...

1956 és 1957 bajnokcsapata jól kezdte a következő bajnoki idényt is. Január végén egy hetest rúgtak a Boltonnak, majd a Highburyben ? drámai csatában ? 5-4-re nyertek az Arsenal ellen. Bobby Charlton később így emlékezett ez utóbbi mérkőzésre: "A tragédia előtti utolsó hazai meccsünket a Highburyben játszottuk az Arsenal ellen. Majdnem teltház, több mint hatvanezer néző előtt, remek mérkőzésen nyertünk 5-4-re. Magam is lőttem gólt, miként Violett is, de drámaivá e felsorolást az teszi, hogy szegény Tommy Taylor két, Duncan Edwards pedig egy góllal járult hozzá a sikerünkhöz.?

Négy nappal később a Manchester United küldöttsége elrepült Belgrádba, a Crvena Zvezda elleni BEK-negyeddöntő visszavágójára. A sovány hazai mindössze 2-1-es győzelem nem ígért könnyű kirándulást...

 

Az ötvenes évek derekán Matt Busby irányításával a Manchester United Európa, sőt a világ egyik legkitűnőbb tizenegyévé formálódott. Olyan csapattá, amely már az elért eredményeire is büszke lehetett, olyanná, amely a belgrádi továbbjutás után okkal álmodhatott Európa trónjáról, de amelyet igazán fényes jövője koronázhat majd meg. Busby szentül hitte, hogy az a minőséget, és mennyiséget tekintve is elsőrangú munka, amellyel olyan "széndarabokból" csiszolt gyémántot, mint Duncan Edwards vagy éppen Bobby Charlton, a futballvilág trónjára emeli csapatát. Ezt az álmot tépte szét 1958. február 6-a, a futballtörténelem legsötétebb napja, amelyen a Belgrádból, a Crvena Zvezda elleni BEK-elődöntőről hazatérő Manchester United tragikus balesetet szenvedett a müncheni Riemi repülőtéren.

Vannak olyan nevek, fogalmak, amelyek nem szorulnak magyarázatra. "The Munich Disaster", mondják szerte a világban, és mindenki egyből arra a bő negyven évvel ezelőtti hideg, jeges, szeles napra gondol. A tragédiát ? a több évig húzódó szakértői vizsgálat megállapítása szerint ? az okozta, hogy a gép a szárnyak jegesedése miatt nem tudott repülni. A BEA (British European Airways) Elizabethan 609-es számú gépe képtelen volt a magasba emelkedni, visszazuhant és kettétört. A hivatalos jelentése szerint huszonhárom ember vesztette életét. Alkalmasint ennél jóval több... Aligha túlzás ugyanis az elhunytak mellett áldozatnak tekintetjük Johnny Berryt és Jackie Blanchflowert ? a Spurs legendás Danny Blanchflowerének fivérét -, akik soha többé nem futballozhattak, de akár mindenkit, aki a gépen tartózkodott. Így vagy úgy, valamennyiük későbbi életét befolyásolta, hogy 1958. február 6-án, 15 óra 3 perc és 6 másodperckor, amikor az ezüstszürke gépmadár harmadszor is megkísérelte a felszállást, a fedélzeten tartózkodtak.

Peterdi Pál és Somos István 1974-ben megjelent, a futball ezer arca című könyvében így rekonstruálja a Busby-bébiknek nevezett alakulat végzetes perceiben történteket.

"A gép pontosan 15 óra 3 perc 6 másodperckor indult neki harmadszor a kifutópályának. K.G. Rayment másodpilóta ült a kormánynál, Thian kapitány a műszereket ellenőrizte. Negyvenöt másodperccel később az út véget ért. A hivatalos vizsgálat a következőket rögzítette a Lord Burghleyről elnevezett gép pályafutásának utolsó percét. Ahogy a gép egyre nagyobb sebességgel robogott a kifutó betonján és már túlhaladt azon a bizonyos ponton, ahol az előző két kísérletet félbe kellett szakítani, Thain kapitány ismét észlelte a jobb motorból származó lüktető zajt. Próbált korrigálni, egy pillanatra elvette a gázt, majd ismét teljes sebességre kapcsolt. A sebességmérő mutatója 185 km/órát mutatott, azután 205-re, 215-re ugrott, majd hírtelen 195-re. Thain kapitány kitekintett az oldalablakon. Viharos tempóban közeledett a gép a kifutópálya végéhez. Túl néhány fa és lakóház emelkedett. Ugyanebben a pillanatban a gép mennydörgésén át is meghallotta Rayment másodpilóta rémült kiáltását:

Jóságos ég, nem tudjuk megcsinálni!

Thian kapitány kétségbeesetten próbálta visszanyerni a gép sebességét. Nem sikerült, a gázkar már a maximumon volt. A gép parancsnoka tudta, hogy már nincs hatalma a gép felett. Az ezüstmadár önállósította magát és haláltáncát járta. Pokoli csattogások közepette söpört el maga elől mindent. Fogpiszkálóként töredeztek a világítótestek állványai, a pálya végét jelző fakerítés valósággal eltűnt, és néhány másodperccel később a gép vérfagyasztó robajjal vágódott a lakóház oldalába. A szakadó fém reccsenései, a sebesültek jajkiáltása, a haldoklók hörgése felett tiszta, éles hang hallatszott:

"Ha ez a halál, készen vagyok rá! ? Billy Whelan, az északír válogatott huszonkét éves játékosa búcsúzott az élettől."

A Manchester United hét játékosa ? Roger Byrne, Geoff Bent, Eddie Coleman, Mark Jones, Liam "Bill" Whelan, Tommy Taylor és David Pegg ? a tragédia pillanatában életét vesztette. Duncan Edwards, az angol futball elsőszámú reménysége, a válogatott huszonegy éves játékosa február 21-én halt bele sérüléseibe. A kísérők közül Walter Crickmer klubtitkár és két edző, Tom Curry és Bert Whalley a becsapódáskor életét vesztette. Az utaslista szerint a gép fedélzetén volt egy vajdasági magyar házaspár is. Miklós Pál, a Népsport egykori angliai tudósítója, ismert túraszervező életét vesztette, felesége és pici gyerekük túlélte a tragédiát. Meghalt nyolc sportújságíró (köztük Frank Swift, a hajdani legendás kapus), a személyzet két tagja és egy szurkoló, akit az a kiváltság ért, hogy elkísérhette csapatát a mérkőzésre.

Maga Matt Busby szörnyű állapotban feküdt a roncsok között. Bár a becsapódáskor nem vesztette eszméletét, nem sokkal később elájult a fájdalomtól. Bordái eltörtek és tüdejébe hatoltak, szinte nem maradt egy ép porcikája sem. A müncheni Isaar Rechts kórház orvoscsapata Georg Maurer professzor vezetésével hetvenkét napos elkeseredett, sokszor csak szikrányi reményekkel kecsegtető harcot vívott az életéért. A csata győzelmet hozott végül, Matt Busby túlélte a katasztrófát. Bár tudatára ébredve, "fiai" elvesztésének hírére még maga mondta, hogy inkább halt volna meg ő is, de nem halhatott meg úgy, hogy ne ültesse Európa futballtrónjára a Manchester Unitedet.

A baleset túlélői között nem szokás említeni Jimmy Murphyt, Busby segítőjét, a csapat másodedzőjét, aki másodállásban a walesi válogatottat is dirigálta. Éppen kapitánykodás miatt nem utazott el a Manchester Uniteddel Belgrádba. Wales válogatottja Cardiffban Izrael ellen meccselt, ezért a főnök felmentést adott neki a jugoszláviai túráról. Murphy a Wales-Izrael mérkőzés másnapján, este tért vissza az Old Traffordra, majd haladéktalanul jegyet foglaltatott Münchenbe. Nem lehetett babonás, ha késlekedés nélkül a BEA jegyirodáját tárcsázta.

Miután megérkezett Münchenbe, taxiba vágta magát és azonnal a kórházhoz hajtatott. Amikor évekkel később arról faggatták, hogyan, miből merített erőt, mindig mondta: Matt Busby szemeiből. Murphy beautózott a kórházba, ahol szinte azonnal az oxigénsátorban fekvő Matt Busby ágyához vezették. Alig jutott szóhoz, amikor meglátta. Jimmy Murphy tudta, hét játékosuk maghalt, hogy a Főnök is szörnyű állapotban van, de az egész akkor vált valósággá, amikor meglátta őt. A háborúban légierőnél szolgált, látott egy-két szörnyűséget. De most megszégyellte, hogy a könnyeit nyelte. A Főnök kinyitotta a szemét, látta rajta, hogy megismerte. Murphy megfogta a lélegezni alig tudó Busby kezét, ő talán szorítani akarta kollégájáét, de nem volt az szorítás, még simogatás is alig. A Főnök ránézett és azt mondta:

"Tartsd magasra a zászlót!"

Abban a pillanatban dőlt el, hogy a Manchester United pótolhatatlan veszteségek ellenére is újra nagy csapat lesz. Erre a pillantásra, kézszorításra, a mondatra gondolt akkor is, amikor a Man United tíz évvel később a Wembleyben a Benfica elleni BEK-döntőben elnyerte Európa legrangosabb klubkupáját.

Jimmy Murphy nevét manapság is méltatlanul keveset említik, pedig az 1989-ben elhunyt, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen walesi építette gyakorlatilag újjá Matt Busby csapatát. A Manchester United tizenhárom (!) nappal a tragédia után már meccset játszott. Murphy még a mérkőzés reggelén sem tudta, hogy milyen összeállításban játszik majd a csapat, ez volt az egyetlen a klub hosszú történelmében, hogy a kiadott műsorfüzetben üresen maradt az összeállítás rublikája. A nézők a helyszínen írhatták be a tizenegy játékos nevét. A MU két müncheni túlélővel, Harald Greggel és Billy Foulkesszal a kezdőben, a Sheffield Wednesdayt fogadta az FA-kupa ötödik fordulójában, az Old Traffordon.. 3-0-ra nyertek. A csoda magyarázata, megoldása Jimmy Murphy. A hatalmas termetű, játékosként robosztus védőként ismert Murphy ritka példánya volt a mindenhez értő embereknek. Az eredményesség zálogát jelentő alázattal szolgálta Busbyt, de amikor kellett, teljes szívvel állt a parancsnoki hídra, hogy azután a Főnök felépülésével visszaadja a helyét. Amúgy kedves, intelligens figura volt, aki a West Bromwich Albion elleni mérkőzés előtt a szálloda halljában egy pianínót találva Chopint és Lisztet játszott a játékosainak...

Murphynek napok alatt kellett csapatot csinálnia. Ez csak a Man United játékosaiból természetesen lehetetlen lett volna, ezért kérte többi angol klub segítségét. A walesi óriási fogást csinált egykori játékostársával, Ernie Taylorral, a Blackpool harminchárom éves, válogatott balösszekötőjével, aki vezérévé vált az acélosnak inkább csak nevében nevezhető új Manchester Unitednek. Taylor mellett erősítésnek számított Stran Crowther, az Aston Villa huszonhárom éves, utánpótlás-válogatott fedezete, akiért Murphy a Sheffield Wednesday elleni meccs reggelén szurkolt le a birminghamieknek 35000 fontot, és a Sheffield elleni három gólból kettőt az újonc Shay Brennan szerzett, aki a walesi keze alatt lett jobbhátvédből időlegesen eredményes balszélső.

Azzal, hogy a Manchester a Wednesdayt kiütve továbbjutott a kupában, hogy egyáltalán ki tudott állni, természetesen nem fejeződött be a csapatépítés. Miután az angol liga csapatai közül csak a Liverpool és a Nottingham Forest mutatott hajlandóságot arra, hogy játékosokkal is segítse a bajba jutott vetélytársat, Murphy szétnézett a csatornán túl is ? és tulajdonképpen zseniális ötlete támadt. Három magyar játékost szemelt ki erősítésül az Unitednek. Három olyan világsztárt, melyek a világ bármely csapatában szívesen látott zsenik, akik akkor éppen klub nélkül voltak, eltiltásukat töltötték. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán játékjogát a magyar szövetség kérésére függesztette fel a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, miután nem tértek haza 1956 telén a Budapesti Honvéd elhíresült túrájáról. Murphy, pontosabban a Manchester United kérvényezte a FIFA-nál, hogy a Wembleyben játszott 6-3 óta Angliában is nagy tiszteletnek örvendő három futballisten játékjogát a semmihez sem hasonlítható helyzetre tekintettel úgy adja vissza a szövetség, hogy a Manchester United le tudja igazolni őket. Hogy a szándék mennyire komoly volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy rábukkantak a német Kicker sportmagazin egyik ötvennyolc tavaszán megjelent számában a hírre, amelyben a lap arról tudósít, hogy a magyar labdarúgó szövetség hozzájárult az eltiltások felfüggesztéséhez, Puskásék leigazolásához.

Puskás is tud arról, hogy a Manchester United 1958 tavaszán meg akarta szerezni hármukat: "Az eltiltásunk alatt a Manchester United azzal a kéréssel fordult a FIFA-hoz, hogy mindhármunkat, Kocsist, Czibort és engem is kölcsönvenne a büntetés lejártáig. A szörnyű müncheni légikatasztrófa után ugyanis kevés játékosuk maradt. A klub felajánlotta, hogy csak alapfizetést ad nekünk, de sem az FA sem a FIFA nem járult hozzá leigazolásunkhoz. Bár hat hétig vitatkoztak a döntésen. Végül jogi akadálya támadt az ügynek. Érdekes, hogy az előző évben a Real Madrid a Manchesterrel játszotta a BEK-elődöntőt. Valószínűleg tartom, hogy ha nem következik be a tragédia, a következő döntőben újra találkozott volna a két csapat. Én Olaszországban voltam, a rádió szinte azonnal bemondta a szörnyű hírt. Döbbenetes volt. Miután minden játékos, én is arra gondoltam, hogy rengeteget utazunk, bármelyikünk rajta lehetett volna a gépen. Csak az jelentett némi megkönnyebbülést, hogy kiderült, Matt Busby és Bobby Charlton túlélte a katasztrófát. Kedveltem Busbyt. Sokat tett a labdarúgásért. A Manchester United éppen erős csapattá kezdett alakulni. Bámulatos volt nézni például a kis Duncan Edwardsot, olyan fiatal, mégis majd kicsattant az erőtől. Halála nemcsak az United számára volt nagy veszteség, hanem az egész angol, sőt az egyetemes futballsportnak is. Néhány hónappal később, amikor már a Realban játszottam, elmentünk Angliába egy jótékony célú mérkőzést játszani az United ellen. A Madrid nem kért egy fontot sem, Bernabéu segíteni akart egy bajba jutott, nemes ellenfelén. Az Old Trafford stadionban 6-1-re vertük őket."

Jimmy Murphy brit játékosokból alakította újjá a csapatot és a Manchester az FA-kupában nem csak a Sheffieldet gyűrte le: eljutott a Wembleybe a döntőbe. A mese úgy lenne igaz, ha Murphy vezette csapat az ikertornyok tövében, legyőzte a Boltont, és a legpatinásabb angol serleg elnyerésével tisztelgett az elhunyt barátok emlékének ? de nem így történt. A Bolton, Harry Gregg hibáját kihasználó Nat Lofthouse vezérletével 2:0-ra legyőzte a Manchester Unitedet.

A döntőben játszott már a baleset okozta sokk során nem is annyira fizikai, inkább lelki sérült ifjú Bobby Charlton is. Az életét vesztő Duncan Edwards mellett korábban még "csak" második számú reménységnek tartott későbbi Sir Bobby jelenléte mellett is azt üzente, a Busby-bébik egyszer még a lábaik elé térdepeltetik a nagyvilágot.

Ugorjunk negyven évet az időben! A Busby-bébikből nemcsak remek futballisták, világbajnokok, BEK győztesek, angol bajnokok, kupagyőztesek, de szeretetre méltó úriemberek lettek, akik közül szinte mind sokra vitték az életben, és akik közül szinte senki sem tudott lefeküdni úgy egyetlen éjszaka sem, hogy ne jutott volna eszébe az a szörnyű müncheni másodperc. A Manchester United a Bajnokok Ligája 1996/97-es sorozatában bejutott az elődöntőbe. Miután az UEFA Münchent választotta a döntő helyszínéül, Bobby Charlton, a Man United legendája, és Lennart Johannson, az európai szövetség első embere úgy vélte, a futball közel negyven évvel a tragédia után nem emlékezhet méltóbban az áldozatokra annál, mint hogy a nemzetközi szövetség a bajor fővárosba invitálja a katasztrófa túlélőit.

Alex Ferguson csapata ugyan elbukott a Borussia Dortmund ellen a döntőbe jutásért vívott harcban, de Johansson ennek ellenére szétküldte a maghívókat: tudta, ha most nem találkoznak, talán sosem lehet már meghívni őket.

Jackie Blanchflower, Sir Bobby Charlton, Billy Foulkes, Harry Gregg, Kenny Morgan, Albert Scalon, Dennis Violett és Ray Wood (az időközben elhunyt Sir Matt Busby és John Berry már nem lehetett a többiekkel) számára történelmi találkozás volt ez, hiszen a csapat tagjai 1958 óta nem gyűltek így össze. Történelmi, mert ? Bobby Charlton kivételével ? azóta sem jártak Münchenben. Történelmi, mert többen azóta repülőn sem ültek, csak most, az UEFA és Bobby Charlton kérésére, a barátok emlékének tisztelegve vállalták, hogy túl hatvanadik születésnapjukon, leküzdve gátlásaikat a Heathrow-ról Münchenbe szállnak. Végigjárták a negyven évvel azelőtti fekete napok helyeit, a kórházat, a repülőteret, a temetőt. A Bajnokok Ligája döntőjének délelőttjén találkoztak Puhl Sándorral, Bozóky Imrével, Hamar Lászlóval és Juhos Attilával, a meccs játékvezetői négyesével, valamint az újságírókkal. Mindannyian meséltek egy kicsit életükről, arról, hogyan fészkelte bele magát a tragédia a mindennapjaikba. Az északír Harry Gregg, aki a tragédia után néhány hónappal a svédországi világbajnokságon a torna egyik legjobb kapusa lett, arról beszélt, milyen gyakran álmodik azóta is arról a napról: "Az első hetekben, hónapokban azt hittem, soha többé nem leszek képes másra gondolni, csal a robajra, amivel becsapódott a gép. Azután minden visszatért a rendes kerékvágásba, de az a nap kitörölhetetlen volt az emlékeimből."

Bobby Charlton, aki a Manchester United történelmében a legfényesebb pályafutással büszkélkedhet, Sir Matt Busbyról, a Főnökről, "a United atyjáról" beszélt, valamint milyen élesen látta maga előtt a meghalt játékostársai arcát, amikor a Busby-bébik a tragédia tizedik évfordulóján megnyerték a BEK-et. Abban valamennyien egyetértettek, hogy a halott játékostársak hatalmas terhet raktak az élőkre. Ne feledjük, a világ egyik legjobb futballcsapatának játékosai ültek a felhők szélére, olyan emberek, akiknek csodálatos tehetségük, ezáltal küldetésük volt.

A még élő társak azt sugallták München Riemi repülőterének betonján: férfihoz méltóan vitték egész életükben vállukon a terhet, naggyá tették azt a klubot, amelyet szerte a világban "vörös ördögöknek" becéznek.

Pedig 1958. február 6-a óta angyalok vigyázzák.

 

Újévkor a Manchester United vezette a bajnoki táblázatot, mindössze az Evertontól és a Leedstől szenvedtek vereséget. Busby joggal gondolhatta, a látványos támadó játékra esküdő írben megtalálta méltó utódát. O'Farrell keze alatt Best is megemberelte magát, 14 gólt vágott az őszi szezonban. A tékozló fiút újra Európa legjobbjai között emlegették, a France Football hagyományos aranylabda-szavazásán harmadik lett Johan Cruyff és Sandro Mazzola mögött, megelőzve például Netzert és Beckenbauert is.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 1
Heti: 3
Havi: 25
Össz.: 5 747

Látogatottság növelés
Oldal: Kis Torci :P
Manchester United - © 2008 - 2024 - manyuntd.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »